Valahol messze ködön át
Fel-felvillan egy régi arc
És mosolyog szelíden rám,
Míg bennem dühöng dúl a harc.
És csendes békés néma este
A sötétségből rám tekint
S mint aki indul messze-messze
Könnyezve végsőt visszaint.
És nem tudom, ki az a gyermek,
Az arc vonása bennem él
S ablakaim, e tört szemek
Elködösödnek, mint a tél.
Tenyeremmel durván lezárom
szemem és fekszem félig holtan,
Mert az a könnyes szemű gyermek
akit látok, régen én voltam.
Úgy szeretném szívemre venni
Bozontos kedves kis fejét
Tiszta szép arcát megcsókolni
Kémlelni tiszta, mély szemét.
De jaj! Mozdulnom nem szabad,
mert a kisfiú, aki voltam,
Ha hozzáérek, megsimogatom,
lehanyatlik fehéren, holtan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése