Nem voltam soha szent,
de falurossza sem.
Nem öltem meg senkit,
engem sem vert meg szem.
Ha kurjantó kedvem
támadt néhanapján,
félrecsaptam vígan
sárga strici-sapkám,
és úgy kurjantottam.
Ha fütyölnöm kellett,
nem fékeztem számat.
Széles, boroskedvűn
félrehúztam számat,
és belekürtöltem
e komor világba,
hogy amerre jártam,
még a nagy csendben is
bolond lárma támadt.
Ha bántott valaki:
semmiházi, senki,
kitátottam számat
kapu-szélességre,
s a hangos becsmérlőt
felöltöttem bátran
nyelvemnek hegyére,
s úgy pörgött a nyelvem,
hogy az ellenségem
majdcsak le nem nyeltem.
Mikor kedvem támadt
legényes életre,
csókot kamatozó
futó szerelemre,
nem féltem senkitől,
nem voltam szemérmes,
csúnyának is mondtam:
„Oh, maga be édes!”
Mégsem vagyok férges.
Volt bolond jókedvem
sokszor, nem is néha,
mikor minden tettem
őrültség és móka;
álszentek csóválták
rosszallón fejüket,
tüntetőn befogták
nagy lapát-fülüket;
a jókedv nem süket.
Hódoltam az Istent,
mások kinevettek.
Kocsmatársaimból
mind bölcs bírák lettek,
és szörnyen mulattak,
hogy térdemen állok,
hogy imát mormolva
kereszteket hányok;
nem bánt a mókátok.
Átkozódva ittam
a kocsmák aljában,
mellverve, bűnbánón
is mea culpáztam.
Sokszor én magam is
magam megvetettem,
mások előtt bohóc,
kézlegyintés lettem;
ez mind az én tettem.
/1949./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése