Márton Gábor,
azaz
Marci bácsi, a tanító, az író, a költő, az édesapa, a nagypapa

Emlékezés

Márton Panka vagyok, a Papa első számú unokája (ő hívott így). Drága nagypapám emlékére hoztam létre ezt a blogot, hogy bármikor olvasgathassam, és ha valaki emlékezni szeretne rá, szintén belemerülhet írásaiba.
Papa olyan ember volt, akiről csak jót lehet mondani, minden emlékem kedves vele kapcsolatban. Talán egyetlenegyszer volt mérges rám, akkor is jogosan. Mindig mesélt nekünk, verseket mondott, mindenféle finomsággal várt minket és amíg bírt, kijött elénk a vonathoz vagy a buszhoz. Nem beszélt sokat otthon, nehezen jutott szóhoz. Ezt nagyon sajnálom, most látom, mennyire keveset tudtam róla, mennyi mindenről kérdezhettem volna. Sajnos 2010. január 7-én örökre kiesett
kezéből a toll . Amikor kezembe vettem az írásait, hogy átnézem, rendszerezem őket, csak olvastam, habzsoltam a gyöngy betűket. Úgy gondolom, nem tartom meg magamnak ezt a kincset, megosztom Veletek!
Életéről pár szóban: több testvére volt, édesapja korán meghalt. Mivel a sok gyermeket édesanyja nem tudta egyedül eltartani, 10 évesen intézetbe adta, ahol jól érezte magát, de édesanyja rettenetesen hiányozhatott neki, mert nagyon sok verse erről tanúskodik. Tanítóképzőbe járt, majd tanyasi tanító lett belőle. Jó ideig egyszerre tanított 8 évfolyamot egyedül. Fiatalkorától sok verset írt, életrajzi regényeket, drámákat. Ezekből kaphattok itt ízelítőt. Jó csemegézést!

2010. február 16., kedd

ŐSZINTE SOROK - (megjelent)


Nem voltam soha szent,

de falurossza sem.

Nem öltem meg senkit,

engem sem vert meg szem.

Ha kurjantó kedvem

támadt néhanapján,

félrecsaptam vígan

sárga strici-sapkám,

és úgy kurjantottam.

Ha fütyölnöm kellett,

nem fékeztem számat.

Széles, boroskedvűn

félrehúztam számat,

és belekürtöltem

e komor világba,

hogy amerre jártam,

még a nagy csendben is

bolond lárma támadt.

Ha bántott valaki:

semmiházi, senki,

kitátottam számat

kapu-szélességre,

s a hangos becsmérlőt

felöltöttem bátran

nyelvemnek hegyére,

s úgy pörgött a nyelvem,

hogy az ellenségem

majdcsak le nem nyeltem.

Mikor kedvem támadt

legényes életre,

csókot kamatozó

futó szerelemre,

nem féltem senkitől,

nem voltam szemérmes,

csúnyának is mondtam:

„Oh, maga be édes!”

Mégsem vagyok férges.

Volt bolond jókedvem

sokszor, nem is néha,

mikor minden tettem

őrültség és móka;

álszentek csóválták

rosszallón fejüket,

tüntetőn befogták

nagy lapát-fülüket;

a jókedv nem süket.

Hódoltam az Istent,

mások kinevettek.

Kocsmatársaimból

mind bölcs bírák lettek,

és szörnyen mulattak,

hogy térdemen állok,

hogy imát mormolva

kereszteket hányok;

nem bánt a mókátok.

Átkozódva ittam

a kocsmák aljában,

mellverve, bűnbánón

is mea culpáztam.

Sokszor én magam is

magam megvetettem,

mások előtt bohóc,

kézlegyintés lettem;

ez mind az én tettem.

/1949./

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése