Márton Gábor,
azaz
Marci bácsi, a tanító, az író, a költő, az édesapa, a nagypapa

Emlékezés

Márton Panka vagyok, a Papa első számú unokája (ő hívott így). Drága nagypapám emlékére hoztam létre ezt a blogot, hogy bármikor olvasgathassam, és ha valaki emlékezni szeretne rá, szintén belemerülhet írásaiba.
Papa olyan ember volt, akiről csak jót lehet mondani, minden emlékem kedves vele kapcsolatban. Talán egyetlenegyszer volt mérges rám, akkor is jogosan. Mindig mesélt nekünk, verseket mondott, mindenféle finomsággal várt minket és amíg bírt, kijött elénk a vonathoz vagy a buszhoz. Nem beszélt sokat otthon, nehezen jutott szóhoz. Ezt nagyon sajnálom, most látom, mennyire keveset tudtam róla, mennyi mindenről kérdezhettem volna. Sajnos 2010. január 7-én örökre kiesett
kezéből a toll . Amikor kezembe vettem az írásait, hogy átnézem, rendszerezem őket, csak olvastam, habzsoltam a gyöngy betűket. Úgy gondolom, nem tartom meg magamnak ezt a kincset, megosztom Veletek!
Életéről pár szóban: több testvére volt, édesapja korán meghalt. Mivel a sok gyermeket édesanyja nem tudta egyedül eltartani, 10 évesen intézetbe adta, ahol jól érezte magát, de édesanyja rettenetesen hiányozhatott neki, mert nagyon sok verse erről tanúskodik. Tanítóképzőbe járt, majd tanyasi tanító lett belőle. Jó ideig egyszerre tanított 8 évfolyamot egyedül. Fiatalkorától sok verset írt, életrajzi regényeket, drámákat. Ezekből kaphattok itt ízelítőt. Jó csemegézést!

EMLÉKKÉPEK

Zsuzsi gondolatai

Kiskorunkban többször töltöttünk hosszabb időt Endrődi Papánál és Mamánál. Papa ilyenkor alig várta, hogy a délutáni kiruccanások alatt - melyeknek rendszerint a templom melletti cuki volt a célpontja- büszkélkedhessen ismerőseinek az unokáival. Persze így a séták mindig jó hosszúra nyúltak, hiszen Papának mindenki kedves ismerőse volt, így minden szembe jövő emberrel megálltunk kicsit beszélgetni.
Melegebb napokon kimentünk a Köröshöz fürdeni biciklivel. Ez látszólag egyszerűnek tűnik, de mivel semelyikünknek nem volt ott saját biciklije, ezért a Papáéknál talált biciklikkel kellett megoldanunk az utat.  Ezeken pedig sokszor csak úgy lógtunk, mint díszek a karácsonyfán, és követtük Papát, aki mindig nagyon nyugodt, megfontolt tempóban kerekezett előttünk.
Később, mikor már egyetemre jártam, és meglátogattam Papáékat, Papa volt, hogy bár tudta, melyik busszal érkezem a vasútállomásról, mégis a korábbi buszhoz is kisétált, hátha sikerült a korábbit elérnem. Papával sétáink alatt tudtunk beszélgetni, otthon ez annyira nem volt lehetséges, mivel Mama is nagyon örült nekem, és tőle egyikőnk sem tudott szóhoz jutni. Ilyenkor Papa otthon keveset beszélt, jött- ment,  de elmenetelkor, és mikor hazaért, mindig kézcsókkal üdvözölt engem, és a család többi nő tagját is. És mivel egész nap ügyben volt, ez az üdvözlés naponta 10-15-ször is megtörtént.
Ahogy emlékszem, Papa egész nap meg sem állt, még öreg korában sem, ülni csak étkezés közben láttam, és este, mikor már mindenki lefekvéshez készülődött. Így az étkezőben ülve mindig csak azt láttuk, hogy Papa épp megérkezett valahonnan. Utolsó alkalommal is önkéntelenül vártam, hogy Papa mikor lép be az ajtón, és rettenetes érzés az, hogy már soha nem fog.


Ági emléke Papával

Azon endrődi karácsonyok egyikén történt, amikor még hittük, hogy a Jézuska hozza a fát. Akkoriban még nem tűnt fel, hogy szenteste hosszú sétákra indultunk apuval, és mire visszaértünk, már várt a "zöld" szobában a karácsonyfa, alatta ajándékokkal.
Egyik alkalommal azonban máshogy alakultak a dolgok. Nem mentünk sétálni, vagy hamarabb értünk vissza, már nem tudom. De Papa elterelte a figyelmünket. Az előszobában ültünk. Papa jött be a szemét dörzsölve: "Alig látok, olyan nagy fényesség suhant el a kémény felett. Egy angyal szállhatott erre." Izgatottan hallgattuk. Hamarosan már az ajándékokat bontogattuk a fa alatt.