HA ITT HAGYSZ

Mikor új, nagy vágyaktól űzve itt hagysz egyedül, másra vársz,
a csend zengésbe vegyül, tűzbe, s ha visszajössz, huncut találsz.

Ha elmégy tőlem, vad viharba csap át a május szent nyugalma,
s míg bőgi zengő vad dalát, lesodor minden orgonát.

ha nyárban hagysz itt a magányban, a forgószéz zöld lombot kerget
s a hulló jég agyonveri a gyümölcstől roskadó kertet.

Télen utánad hóviharban úttévesztett emberek halnak,
akik mennek, hogy egkeressék forrását az új tavaszdalnak.

Ősszel karoló, fojtó sárba hullanak a nyári aszott lombok,
mert voltak, akik nagyon hittek, olyan eszelős vén bolondok.

ZSÓKA, KIS ZSÓKÁM!

Most köszönök mindent!

A sok mosolygós kedves percet,

az igazi könnymosás záport,

az első gyerekes szerelmet!

A legelső nagy igaz fájást,

a legyőzhetetlen vágyat,

az egyetlen őszinte hívást,

az érted elmondott imákat.

Az első-utolsó tiszta csókot,

a maró, kínozó önvádat,

a nem hazudott igaz szókat,

a kezed, a szivedet, a szádat.

Zsóka, kis Zsókám!

Most elmenni halált jelent,

sok beteg vágyat,

nélküled felveri gonosz gyommal

szívemet örökre az utálat