Márton Gábor,
azaz
Marci bácsi, a tanító, az író, a költő, az édesapa, a nagypapa

Emlékezés

Márton Panka vagyok, a Papa első számú unokája (ő hívott így). Drága nagypapám emlékére hoztam létre ezt a blogot, hogy bármikor olvasgathassam, és ha valaki emlékezni szeretne rá, szintén belemerülhet írásaiba.
Papa olyan ember volt, akiről csak jót lehet mondani, minden emlékem kedves vele kapcsolatban. Talán egyetlenegyszer volt mérges rám, akkor is jogosan. Mindig mesélt nekünk, verseket mondott, mindenféle finomsággal várt minket és amíg bírt, kijött elénk a vonathoz vagy a buszhoz. Nem beszélt sokat otthon, nehezen jutott szóhoz. Ezt nagyon sajnálom, most látom, mennyire keveset tudtam róla, mennyi mindenről kérdezhettem volna. Sajnos 2010. január 7-én örökre kiesett
kezéből a toll . Amikor kezembe vettem az írásait, hogy átnézem, rendszerezem őket, csak olvastam, habzsoltam a gyöngy betűket. Úgy gondolom, nem tartom meg magamnak ezt a kincset, megosztom Veletek!
Életéről pár szóban: több testvére volt, édesapja korán meghalt. Mivel a sok gyermeket édesanyja nem tudta egyedül eltartani, 10 évesen intézetbe adta, ahol jól érezte magát, de édesanyja rettenetesen hiányozhatott neki, mert nagyon sok verse erről tanúskodik. Tanítóképzőbe járt, majd tanyasi tanító lett belőle. Jó ideig egyszerre tanított 8 évfolyamot egyedül. Fiatalkorától sok verset írt, életrajzi regényeket, drámákat. Ezekből kaphattok itt ízelítőt. Jó csemegézést!

2010. augusztus 1., vasárnap

A LEGSZEBB SZÓ

A csüggedők a legnagyobbak,

Gyengék tettét csodálja az ég is,

Ha van erejük egy szót mondani,

Ezt a csodás szót: MÉGIS.


A félők lesznek a legbátrabbak,

Még ha elszorul a lélegzetük is,

Ha vesztett csaták győző Cézárjának

Így üzennek hadat: CSAK AZÉRT IS.

AZ ÖREG CIGÁNY MESÉL

A cigánynak volt húsz pénze,

Egy kocsmába hát betére.

A kocsmába betévedve

Következőt elregélte:


„Hogy ő fiatal korában

Belekötött egy komába.”

Cigányosan a bor mellett

Hősmeséje imígy terjedt:


„Az a paraszt nem volt ember,

Úgy elvertem, hogy fetrengett.

Lekapván a kalapomat,

Elvertem a barátomat.”


Akkor még Ő gavallér volt,

Hisz kemény kalapot hordott.

Gyenge eszű volt a paraszt,

Úgy állta, mint ló a sarat.”


S míg Ő a százat ütötte,

Paraszt a lőcsöt levette.

Száz kalapért egyet lőccsel

Ütött oda vad erővel.


De a cigány hajtogatja:

„Százat ütött a kalapja,

Míg a paraszt visszaadta

Az elsőt a kocsilőccsel.”


Azóta nincs szerencséje

A cigánynak az életben,

Mert a paraszt kocsilőccsel

Válaszolt a száz ütésre.

A NAPHOZ

Elfáradt már az öreg Nap,

Leesett, hogy fölkel holnap.

Végigfutott az égbolton,

Ragyogott a horizonton.


Elámulva néztem végig,

Hogy fut pályáján az égig.

Felkelt reggel friss erővel,

Birokra kelt az idővel.


Hányadszor eszed ez utat?…

És ez téged még nem untat?

Mért nem fordulsz egyszer vissza?

Szebb időket hoznál vissza.


Sok gyalázat vár még itt rád,

Míg kileheled a párád.

Verejtékes, kopasz fejed,

Háborog az agyvelejed.


Sok jót juttattál már nekünk,

Végig nézted rút életünk.

Fáradt lábbal, kábult fejjel

Mindig hamarább esel el.


Szerencséd, hogy a felhőkkel

Fenn oly gyakran elrejtezel.

Sok csúfságot látnál itt lenn;

Elfutnál tán ijedtedben.


Aggastyán nap, öreg vándor,

Hunyd már be a szempilládat.

Leheld egyszer ki lelkedet,

S ne juttass már több meleget!


Fényedből is csúfot űznek;

Nem örülnek már tenéked.

Még vigyorogsz szent örömmel,

Te ezt bírod türelemmel??


Fáradt lábad térdig kophat,

Ne mutasd vörös arcodat!

Und meg végül ezt az utat,

Más felé rój új utakat!

ARATÁS


Mindenütt a földön sárga búzatáblák.
Hullámzanak, várják az aratást.

A nap égetőn tűzött eddig rája,
És érlelte kalászát sárgára.

Kasza-acél pendül, csillan a napfényben,
Aratók érkeztek, kacagva, jókedvben.

Élesre kifenik kaszájuk acélját,
Aztán vágják rendbe az Isten áldását.

Kacagva, dalolva halad a nagy munka,
Kedvét leli benne minden házigazda.

Kopaszra tarolják az öreg föld képét,
Keresztekbe rakják a suhogó kévét.

Sárga kalászokból koszorúkat fonnak,
És a munka után kedvükre mulatnak.