Márton Gábor,
azaz
Marci bácsi, a tanító, az író, a költő, az édesapa, a nagypapa

Emlékezés

Márton Panka vagyok, a Papa első számú unokája (ő hívott így). Drága nagypapám emlékére hoztam létre ezt a blogot, hogy bármikor olvasgathassam, és ha valaki emlékezni szeretne rá, szintén belemerülhet írásaiba.
Papa olyan ember volt, akiről csak jót lehet mondani, minden emlékem kedves vele kapcsolatban. Talán egyetlenegyszer volt mérges rám, akkor is jogosan. Mindig mesélt nekünk, verseket mondott, mindenféle finomsággal várt minket és amíg bírt, kijött elénk a vonathoz vagy a buszhoz. Nem beszélt sokat otthon, nehezen jutott szóhoz. Ezt nagyon sajnálom, most látom, mennyire keveset tudtam róla, mennyi mindenről kérdezhettem volna. Sajnos 2010. január 7-én örökre kiesett
kezéből a toll . Amikor kezembe vettem az írásait, hogy átnézem, rendszerezem őket, csak olvastam, habzsoltam a gyöngy betűket. Úgy gondolom, nem tartom meg magamnak ezt a kincset, megosztom Veletek!
Életéről pár szóban: több testvére volt, édesapja korán meghalt. Mivel a sok gyermeket édesanyja nem tudta egyedül eltartani, 10 évesen intézetbe adta, ahol jól érezte magát, de édesanyja rettenetesen hiányozhatott neki, mert nagyon sok verse erről tanúskodik. Tanítóképzőbe járt, majd tanyasi tanító lett belőle. Jó ideig egyszerre tanított 8 évfolyamot egyedül. Fiatalkorától sok verset írt, életrajzi regényeket, drámákat. Ezekből kaphattok itt ízelítőt. Jó csemegézést!

2014. június 6., péntek

2011. január 7., péntek

EGY ÉVE


JUHÁSZ GYULA: CONSOLATIO

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.


Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.


Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként

Egy éve, hogy itthagyott minket.

Drága Papa! Gondolunk Rád!

Emlékére egy szeretettel teli vers Tőle 1954-ből:

KISFIAMNAK

Kis ágyad mellett zúg a kályha,
duruzsol meleg éneket.
s nyárrá hevíti,-hogy ne érezd-
a fagyos, gonosz teleket.

Kint ordas tépőfogait
közeledő tél csikorgatja,
hogy gyenge kicsi életed
éles fogával megkínozza.

Ne félj fiam! Nem lesz hatalma!
A hegyek gyomra még tele,
szenét a bányász neked adja
a kis szobánknak lesz melege.

Ablakunkon beles a sötét
Nincsen ijesztő rém hatalma,
mert fényét a tanyánk villanya
arany kévékben szétárasztja.

Az unalmat messze elűzzük.
Úgy-e kisfiam csudajó
a mi kis varázsotthonunk;
zenél, nevet a rádió.

Jó kicsi meleg otthonunkban
térdemre veszlek lovagolni-
-"Hol volt, hol nem volt..."- elindulunk
meseországba barangolni.




2010. december 24., péntek

CSAK EL INNÉT...

Elég volt a céltalan bolyongás,

elég volt már az őrült hajsza;

legyen a vég egy búgó bús sikoltás

és rogyjak bé a szennybe a piszokba,

csak el innet.


Elég volt a paradicsomi sors,

elég volt a bűnök Sodomája;

hosszú már így is életem fonálja,

nem kormányzok, mindegy, hogy hova,

csal el innét.


Elég volt már a kínos vergődésből,

elég volt már a megpróbáltatás;

nem biztatom tajtékzó lovaim,

hogy érjen fél úton a nagy kaszás,

csak el innet.


Itt kanyarogsz utam a Karszt tetőn,

szakadék szélén állok reszketőn;

le kell zuhannom,--mindegy, hogy hova,

ha más hova nem, hát a pokolba,

csak el innét.


(Újvidék)

ÉN IS KELETRŐL JÖTTEM

Régen,...mikor még népek jöttek

az emberiség országútján,

mikor az ősök vándoroltak

keresztül falvan, erdőn, pusztán,

az én apám is ott rohant

halált megvető bátorsággal,

az én apám is akkor jött be

vállain párduc-kacagánnyal,

kezében felajzott röpke nyíllal,

keblében dobogó magyar szívvel.

Álmos vezérét követve

alatta tombolt karcsú ménje.


Én is keletről jöttem,

-Régen,...az álmok hajnalán,

mikor vezérlő Álmost követte

nyugat felé az ősapám.


Én is keletről jöttem,

mikor vérből hullott zivatar,

mikor népével kelt még harcra

az Olympos ezer lakója.

Mikor az emberekkel együtt

az Istenek is öldököltek;

Akkor sokklat dúsabb termést hoztak

a vérben ázott szántóföldek.

Mikor még hősen dobogtak a szivek;

akkor,...a vérzivatarban keletről jöttem.


ÉN A TERMÉSZET SZERETŐJE VAGYOK

A kék felhőkkel fedett ég alatt

szeretnék lakni magam békén,

hol szemeimet megnyugtatnám

mennybenyúló nagy hegyek bércén;

én a természet szeretője vagyok.


Szeretnék pihenni virágágyon,

ezer virág dús szagát szívnám.

Szeretnék keresztül vándorolni

egyfolytában vagy száz világon;

én a természet szeretője vagyok.


Én a kék selymű égért vágyom

és a haragzöld lombokért;

a elbolyongva egy lankás tájon

rajongni zúgó habokért;

én a természet szeretője vagyok.


Szeretnék egyszer beletúrni

szőke-selymű arany hajába

s kedvesemnek ölére hajtani fejem,

-ezek csask vágyak, vak vágyak,-hiába;

én a természet szeretője vagyok.


Szerelmesem szeme a Nap,

gyémántjai: a csillagok,

dús hajfürtje: a zöld mező,

sóhaji: éjek, s nappalok;

én a természet szeretője vagyok.

CSAK VÉRT NE

Bánom is én, bármi jön,

Mámor, bánat, mosoly vagy könny.

Bármi jöhet, állok elébe.

Mindent kiállok, csak vért ne, vért ne!


Csapjon gyilkosan bele az éjbe

Ezer villám a vak sötétbe.

Nem rettegek, állok elébe,

Hozhatnak mindent, csak vért ne, csak vért ne!


Hullhat körültem kénköves eső,

Zuhanjon a föld feneketlen mélybe,

Zavarodjon meg minden agyvelő,

csak vért ne, csak vért ne!


Vagy, ha már vér van, legyen borral

Keverve, mit egy szép lány kotyval.

Akkor nem bánom; fürödjék vérben,

Akkor nem félek, állok elébe.


(Újvidék)


2010. szeptember 16., csütörtök

VÉGRE

Csak végre mégis vége lett a hétnek.

Fészkemben nyugton megpihenhetek.

Forró melegség tölti el a szívem:

Mégse mostoha a világ velem.


Bármily jósághoz kell a fájdalom,

Örömhöz kell a keserűség.

Akkor érezzük sorsunk édességét,

Ha már ízleltük annak keserét.

KORHELY DAL

"Hajrá! Azért is! Ne búsulj testvér.

Soká jön még a furcsa vég.

Ne kopaszd azt a madarat,

Melyet kezed meg nem foghat.


Ne gondoljál a jövődre előre,

Egy tappottat sem menj testvér mellőlem!

Örülj, hogy tiéd a jelen,

Mulass túl az életeden.


Pohár a kézbe... ki vele középre!

Legény a gátra... végre, valahára.

Koccints pohárral egészségére

A soha nem késő halálnak.


Oda se neki, régi víg bajtárs,

Jöjjön mulatni minden jó pajtás!

Ne nézzünk mást, csak a jelent,

Ne feszegessük, jövőnk mit jelent.


Pohár a kézbe...ki vele középre!

Legény a gátra...végre, valahára.

Minden cigány sarokba lesz máma,

Egy pohár a bútemetés ára.


Húzzad cigány, te rongy dádé!!!

Enyém vagy most, nem anyádé.

Sarkaddal verd bőgőd húrját,

-Itt mulat a gondtalanság.


Reggeltől estig, esttől reggelig

Húzd a bőgőd húrjaszakadtáig.

-Búsuljon a ló, elég nagy a feje-

Sírásó énekel:- SOSE HALUNK MEG-."

MIT NEM TETTEM?

Voltam már minden, tettem már mindent,

Hogy levedlettem a gyermeki inget.

Fúrtam, faragtam, barkácsoltam,

Pókhálót szőttem úgy gondolatban.


Daloltam egyszer a nyári éjbe,

Lábaltam bűnben, jóságban, kéjben.

Futottam versenyt, repültem légben

És vágyakoztam a kéklő égre.


Gondoltam szépre, örök hűségre.

Szívembe néztem, jövőm elébe.

Vágytam hazulról világot látni,

Üstököst nézni, jobb sorst remélni.


A szebb remények csillagát követtem,

Néztem már napra, szivárványt kerestem.

Nem egyszer sziklán kopogott léptem,

Örömtől, bútól volt festve képem.


Festettem képet,-gondolatban szépet,

-Reméltem egyszer, csak egyszer, egyet.

Egyszer reméltem, és a reményem

-teljesülhet-e, súgjátok nékem!


Teljesült egy vágy valaha, régen,

Mikor az úton MELLETTE léptem.

Mikor a légben fecske szállt felettem,

Amikor egyszer szabad volt szeretnem.


Kerestem álmom, kerestem sorsom,

Rozzant vállamon keresztem hordom.

Trónoltam egyszer nagy boroshordón,

-Fülembe zúgott jövendő sorsom.


Dalra találtam orgonalombon,

Jött már a sorsom, a régi, ódon.

Láttam költöző madár-csoportot,

Láttam szerelmest, vakot, bolondot.


Húztam a légben darvak "V"-jében,

Néztem az égre, vártam nagy szélben.

Reméltem híven reménytelenben,

Egy szembe egyszer már belenéztem.


Daloltam egyszer a nyári éjben,

Lábaltam bűnben, jóságban, kéjben.

Teljesült egy vágy valaha-,...régen,

Mikor az úton mellette léptem.


EST SZEGEDEN

Giling-galang…szól a harang

Szegedre szállt az alkonyat.

Az est már szárnyat bontogat,

Hogy a földet betakarja.


Elsötétlő égboltozat

Már elnyugvó tájra mutat.

Élet künn egyre lejjeb hagy,

Kifáradt már az emberhad.


Hűs esti szél muzsikája

Ablakom üvegét rázza.

Dalt dúdol az esti szellő

Altató dalt, elmerengőt.


A repülőgépek helyett

Légben denevér-had repked.

Csak most indul zsákmány után

Később vígan, előbb lustán.


Megáll az élet, megmered;

Mint egy útszéli feszület.

Az ember már aludni tér,

A nyári éj álmot ígér.


Éji madár is csendben száll,

Bús kuvik szól: „Itt a halál”.

Esti lámpák halvány bíborában

Éji-rovar dong, csak úgy magában.


Valahonnan bagolyhuhogás

Száll az éjben ezer brummogás.

Máshol macska megy zsákmány után,

Békák ugrálnak s nyikognak bután.


Néha hallatszik mozdony sípolása,

Mint a fuldokló segélykiáltása.

Kék esti égen csillagok vibrálnak;

Kacsintanak a múló éjszakának.


Ablakom alatt facipő kopog,

És ahogy lépnek, tompán nyikorog.

Eldúdolja altatódalomat,

És elröpíti gondolatomat.


Együgyű dal és mesteri zene

Elkeveredik fáradt fejembe.

Éjszaka bejön az ablakomon,

Szemem lecsukom...alszom...álmodom.

2010. szeptember 5., vasárnap

Ez a testem, ez a vérem


Megszólal a templom tornya,

Zeng-bong valahány haragja.

Hirdeti, hogy Isten hívja

Az embert szent áldozatra.


Vallásos, buzgó emberek

Ünneplőbe öltözködnek.

És mennek az Úr elébe,

Kinek nagy a dicsősége.


Oly jó Isten hozzád, ember;

Magát adja eledelnek.

Isten az ostyában rejtez,

S vele táplálkoznak lelkek.


És milyen nagy a jósága,

Magát újra feláldozza.

Az emberért, a bűnösért,

Így enyhíti büntetését.


Mennyire nem érdemelte

Meg ezt a föld teremtése.

Isten köztünk elevenen

A szent-ostyában van jelen.


Egy hópehely, kenyérmorzsa,

Mégis milliókat vonza.

Többen hódolnak szerényen,

Mint a világverő vezérnek.


És mily csodás a hatalma,

Lelkünket megacélozza.

E csodás ostyáért mennek

Vértanukul az emberek.


Varázsol félőből bátort,

Sőt mártírt is akárhányszor.

Végtelen erő, hatalom

Van e lelki táplálékon.


Csodás módon van ott jelen,

Nem fejti meg azt senki sem.

Átváltozik a misében:

„Ez a testem,…Ez a vérem.”

Verseny a halállal


Jaj! De gyorsan fut az élet,

A halál versenyez véle.


Célunk a mély, csúf sírgödör,

Örüljön, ki lassan döcög.


Egészséged megmutatja,

Milyen a futás irama,


S a nagy útból mennél többet

Tettek, annál öregebbek.


Hosszú, hosszú az az út,

De mindenki célhoz jut.


Ha nem akarsz is, kell futnod,

Vég célodhoz el kell jutnod.


Van sok, aki olyan gyenge,

Nem jutna az út végére,


Kanyarokat által vágja,

S belerohan a halálba.


A célt átugrani nem

Lehet egy embernek sem.


Fáradt lábbal, kábult fejjel

Érsz a célhoz, s beleesel.

Intelmek



Nem mind arany, ami fénylik,

Mindenkiben érték rejlik.

-de munkálni kell a földet;

anélkül bojtorjánt termett.-

LÉLEK az úr, szolga a TEST,

Lelkednek adj több eledelt;

Testednek is adj meg mindent,

Csak a kelletnél ne többet!

Ha nem, úr lesz a szolgából,

S urát kinyomja jogából.

-Majd úr szolgál a szolgának,

elköveted nagy hibádat.-

Tápláld, adj sokat testedre,

Mert: „Ép testben van ép lélek.”

Azért az úr ne koplaljon,

Hogy a szolga jól lakhasson,

Mert a lélek a fontosabb,

Érte kapod meg jutalmad.

Mentsd a sárba hullott kincset,

Úgy növeld kis értékedet!

Csak az arany kell a sárból,

Sarat találhatsz akárhol.

Annyival több minden ember,

Amennyi lelket megmentett.

Fészek volt rajta



Kis kertünkben egy körtefán

Fészkelt szép sárgarigó pár.

Zöld lombok közt fütyörésztek,

Tán keresték a kedvünket.


De jött egy nagy katasztrófa,

Mert kiszáradt a körtefa,

Amelyen volt puha fészkük,

Hol eldalolták énekük.


Kivetettük a körtefát,

Hogy kereste a rigó pár!

Nem volt meg a régi fészek,

Melyben nekem énekeltek.


Oly szokatlan volt. Szegénykék

A körtefát hogy keresték!

És sírtak szegények sokat,

Mert elvettük a házukat.

2010. augusztus 1., vasárnap

A LEGSZEBB SZÓ

A csüggedők a legnagyobbak,

Gyengék tettét csodálja az ég is,

Ha van erejük egy szót mondani,

Ezt a csodás szót: MÉGIS.


A félők lesznek a legbátrabbak,

Még ha elszorul a lélegzetük is,

Ha vesztett csaták győző Cézárjának

Így üzennek hadat: CSAK AZÉRT IS.

AZ ÖREG CIGÁNY MESÉL

A cigánynak volt húsz pénze,

Egy kocsmába hát betére.

A kocsmába betévedve

Következőt elregélte:


„Hogy ő fiatal korában

Belekötött egy komába.”

Cigányosan a bor mellett

Hősmeséje imígy terjedt:


„Az a paraszt nem volt ember,

Úgy elvertem, hogy fetrengett.

Lekapván a kalapomat,

Elvertem a barátomat.”


Akkor még Ő gavallér volt,

Hisz kemény kalapot hordott.

Gyenge eszű volt a paraszt,

Úgy állta, mint ló a sarat.”


S míg Ő a százat ütötte,

Paraszt a lőcsöt levette.

Száz kalapért egyet lőccsel

Ütött oda vad erővel.


De a cigány hajtogatja:

„Százat ütött a kalapja,

Míg a paraszt visszaadta

Az elsőt a kocsilőccsel.”


Azóta nincs szerencséje

A cigánynak az életben,

Mert a paraszt kocsilőccsel

Válaszolt a száz ütésre.

A NAPHOZ

Elfáradt már az öreg Nap,

Leesett, hogy fölkel holnap.

Végigfutott az égbolton,

Ragyogott a horizonton.


Elámulva néztem végig,

Hogy fut pályáján az égig.

Felkelt reggel friss erővel,

Birokra kelt az idővel.


Hányadszor eszed ez utat?…

És ez téged még nem untat?

Mért nem fordulsz egyszer vissza?

Szebb időket hoznál vissza.


Sok gyalázat vár még itt rád,

Míg kileheled a párád.

Verejtékes, kopasz fejed,

Háborog az agyvelejed.


Sok jót juttattál már nekünk,

Végig nézted rút életünk.

Fáradt lábbal, kábult fejjel

Mindig hamarább esel el.


Szerencséd, hogy a felhőkkel

Fenn oly gyakran elrejtezel.

Sok csúfságot látnál itt lenn;

Elfutnál tán ijedtedben.


Aggastyán nap, öreg vándor,

Hunyd már be a szempilládat.

Leheld egyszer ki lelkedet,

S ne juttass már több meleget!


Fényedből is csúfot űznek;

Nem örülnek már tenéked.

Még vigyorogsz szent örömmel,

Te ezt bírod türelemmel??


Fáradt lábad térdig kophat,

Ne mutasd vörös arcodat!

Und meg végül ezt az utat,

Más felé rój új utakat!

ARATÁS


Mindenütt a földön sárga búzatáblák.
Hullámzanak, várják az aratást.

A nap égetőn tűzött eddig rája,
És érlelte kalászát sárgára.

Kasza-acél pendül, csillan a napfényben,
Aratók érkeztek, kacagva, jókedvben.

Élesre kifenik kaszájuk acélját,
Aztán vágják rendbe az Isten áldását.

Kacagva, dalolva halad a nagy munka,
Kedvét leli benne minden házigazda.

Kopaszra tarolják az öreg föld képét,
Keresztekbe rakják a suhogó kévét.

Sárga kalászokból koszorúkat fonnak,
És a munka után kedvükre mulatnak.

2010. május 18., kedd

A MAI KOR

Megszoktuk mi már a meglepetést,

És meglepetés,

Ha nincs esemény

Ezer újdonság, ezer új csoda

Szárnyal ajkunkról

Tova tétova.

Nem katasztrófa száz akasztófa,

Nem rendít már meg

Milliók jaja.

A szörnyű halál közömbös ma már,

Alig ocsúdunk,

Ha jön a vad ár.

Nem fél már senki a puskatustól,

Az élettől félünk,

Nem a haláltól.

Az ördögök közt keressük megváltónk,

Kárhozatunkban

Üdvözülést látunk.

Sodoma, Gomora az emberek sorsa,

Hogyha nem vigyázunk,

Elveszünk a porban.

Ó élet! Ó élet! Gyarló emberélet.

Közeledik immár

A nagy végítélet.

KATONÁKHOZ

Idegen földön harcoltok megint,

Hagytatok számunkra bánatot és kínt.

Idegen földön magyar érdekekért,

Szentséges hazánkért, régi hírünkért.


Verjétek, űzzétek a bitangokat,

Többé ne bántsák drága honunkat!

Idegen fejekből rakjuk máglyátok,

Hazug szívüket arra dobjátok!


Minden magyarért száz idegennel

Vágjatok vissza kint idegenben.

Bátorságtokat ragyogtassátok,

Vakítsatok el sok rossz barátot.


Szóljon az ágyú, robbanjon a bomba,

Ezer bombázót a romhalomra.

Csak összetartás legyen veletek,

S Krisztus vezesse lépteiteket.

2010. április 27., kedd

Ó, MAGYAR NÉP

Ó, magyar nép. Ó, árva nép,
Látom, orcád szégyenbe ég.
Már tényleg elfordult az ég?
Ez lenne tán számunkra vég?

De szeretném úgy látni még,
Mint tündöklött azelőtt rég.
Hiszen a nép szeretne még
Úgy élni, ahogyan rég.

Ne borongjon többé a lég,
Búsulásból legyen elég.
Régi hősöd lépjen eléd,
Ne rúgjon más többé beléd!

Magyar vérben magyar tűz ég,
Most jöjjön hát az ellenség!
Isten vesse léptedet,
Foglald el méltó helyedet.

Ó, magyar nép! Ocsúdj fel még,
Legyen úgy, mint ahogyan rég!
Nézd magyar! Épp tisztul az ég!
Az nem lehet, hogy ez a vég.

REGGEL

Zöld selymű füvek smaragd lapján
Gyémánt fénnyel csillog a harmat,
Még valahol más népek világán
Vén tűzgolyónk fáradtan ballag.

Nyitott ablakomon behallik,
Hogy a kakas hármat rikolt:
Jelenti, hogy kint már pitymallik
S a hajnal minden csillagot kiolt.

Bokrok lombja közt csalogány
Szép dalokat zeng szaporán,
Széncinke tornázik az ágakon,
Egy vörösbegy a kert fölött
Nagy sietséggel átoson.

Felkel a Nap, s ahogy lehel
Szétoszlik a csodás lepel,
S arany sujtások, sugarak
A foszlányokra omlanak;
Az álmaink elfoszlanak.

/Endrőd/

TISZA

Ti Mármarosban tornyos sziklák
Mondjátok, onnat jön a mi Tiszánk?
Talán a magyar könnyekből ered?
Folyása lassú, partja meredek.

Rohanva tör át akadályokon,
Büszkén tűnődik magyar tájakon.
Együttérez a magyar szívekkel
Sose fért össze az idegennel,

Tűnődve hallom bánatos szavát,
Fájón rebegi tenger-panaszát,
Szívembe olykor elkomorodok;
Fájón zokognak a tiszai habok.

Elcsukló hangján halkan hebegi:
„Mért küld az Isten ennyi kínt neki”?
Együtt vígadt a magyar- lélekkel,
Húsz évig búsult, tűrt és töprengett.

Sokszor piros volt habja a vértől,
Mindig írtózott az ellenségtől.
Sok bánatában feje megőszült,
Habjai fodra szépen megőszült.

Sok magyar-könnyet nyelt már magába
És magyar vértől volt piros háta.
Könnyünk nem vegyült idegen könnyel,
Epét itatott az idegennel.

-Ne búsulj Tisza!- lesz még jobb világ
Bűnös mocskos kéz többé nem tépáz.
Szőke habodon magyar csónak reng,
Szépségeidben magyar szem mereng.

Örömkönnyektől dagad majd kebled,
Idegen vértől lesz piros vized.
Magyar ajkakat hűsíts idebent,
Dalold tovább a régi éneket.

VASÁRNAP

Végigküzdöttem a hetet:

Pihenhetek Talán egyet.


Hétköznapok fáradtságát

Feledve, ülöm az Úr napját.


Mily édes érzés ez nekem,

Hogy ezt tenéked szentelem.


Isten,- ki ezt így rendeléd

Templomban borulok eléd.


Lelkemen jó érzés fut át

Színed előtt örök Atyám.


Te adsz erőt az új hétre,

Vígságot és egészséget.


Lelkem pihent egy napon át

És kívánja az új munkát.


Bölcs kezeddel intézed ezt,

Fölvidítod a lelkeket.

2010. április 14., szerda

Endrőd - Papa "birodalma"

látkép a gátról

templom tükröződik a Holt-Kőrösben

2010. április 13., kedd

ESTI ESŐ

A nap már rég lement,
Leszállt az esti csend.
Az eget takarja
Fellegek csoportja.

Szél vonul morogva:
A fákat borzolja.
Az egek angyala
Könnyeit hullatja.

Csendesen nézem őt:
Istenadta esőt,
Amint a föld szomja
Múlik hullására.

A komor fellegek
Sírtak már eleget:
Szépen elsimulnak,
Az égről, elmúlnak.

SZÜLŐFÖLDEM

Alföld az én szülőföldem.
Tekintetem rajt felejtem
Nem egyszer.

Bármikor a szépségedet
Mérhetetlen térségedben
Meglelem

Megcsodálom azt a földet,
Mely engem kezdettől éltet
Végemig.

Bármily kevés volt áldása
Egy részét nekem kínálta
Örömest.

Lelek benne változatot
Leigéző arculatot
Mindenkor.

Megtaláltam a bölcsőmet
És az utat, mely elvezet
Engemet.

És remélem szent hitemmel:
Földjén egykor meglelem
Síromat.

PACSIRTA DALA

Eszembe jutott egy ének,

Azt leírtam most tinéktek.

Csevegő pacsirta dalolta,

Én meg utána daloltam.


„Milyen jó a madaraknak,

Rejtett helyen fészket raknak.

Színe védi, föld elrejti”

A pacsirta így énekli.


Csavarvonalban ment égnek

És ott dalolt a felhőknek.

Istenét dicsérte egyre,

Ki őt ily jómódba tette.


„Lenn alattam, lenn a földön,

Ember küszköd a göröngyön.

És a gyönyört nem ismeri”

Miként madaram énekli.


„Hosszú éltük, mint a nádszál,

Fejükre is mennyi gond száll.

A madárnak, a madárnak

Nincsen gondja a világgal.


Rövid életű a madár,

Akár a csalfa délibáb.

Mégis sok jóban van része:

Két hazája,….két vidéke.


„Nem vágyódik, nem törekszik,

Lassan,…vígan megöregszik,

És elszáll a szép élete,

Mint a harmat tiszta könnye.”


„Hány embernek a világba,

Szabad a gyeplője szára.

Szabad szájjal, víg élettel

Fut a csúfos végzetébe.”


„A madárnak nincsen gondja,

Merész álma, aggodalma.

Míg az ember sokat akar

Kezében meg mi sem marad.”


2010. március 11., csütörtök

HAHÓ

Hahó! Hahó!
Kinn hull a hó!
Kis Zsókám
nálad volna jó.

Mig fognám
sima kis kezed,
csodálnám
barna mély szemed.

Hideg a tél,
goromba szél
ha zúgni kezd,
rólad mesél.

Zsókám, most otthon
mit csinálsz?
Mondasz-e értem
halk imát?

Te külted el
sóhajodat,
mely félénken
bekopogtat?

Hiába duruzsol
a tűz
magánytól fázok
és az űz.

Ha elfújom
lámpám tüzét,
átölel ez
a vak sötét.

És ölelget
és fojtogat,
fogaim
fázón vacognak.

Zúgja: magad,
magad, magad,
míg az álom
rám nem ragad.

És boldog
minden álmodó,
kiknek fényesen
hull a hó.

A MI NAGY HITÜNK

Ez nem lehet néhány beteg perc
lázálmú vérszegény emléke,
mert ezer gyökér-lánc köti
dús lombjait a vérbe.

Ilyen koronás aranyjelzés
nem lehet futó szerelmekben
s találhat-e szebben egymásra
valaha bárki, mint mi ketten?

Ezer rejtő hazug szökéssel
Gyerekes szűz egymásimádón
átjutunk Zsókám bármi lesz
minden gátló, taszító vádon.

Ennyi forró királyi csóknak
nem lehet álom-emlék vége,
mert nem nézett soha két ember
ilyen hittel egymás szemébe.

A mi nagy hitünk megvált minket,
nékünk adja a legszebb álmát
s egy szép orgonás május estén
Isten ránk adja sors-palástját.

Beteljesül kettőnk nagy álma
és eltörpül mellette minden.
Sorsunkat összeköti örökre
kegyelmével a Nagyúr. Isten.

2010. február 25., csütörtök

AZON AZ ESTE

Azon az este csillagok
gyémánt fénnyel ragyogtak az égen,
s az út mentén lombos sötét fák
ásítva nyújtóztak kevélyen.

Kéken borult rá az égbolt a földre,
s egy nagy jegenye ott a láthatáron
mint egy elfeküdt óriás keze
az ég alját ködösre festette.

Holdról szép halvány fény hullott alá,
mosta az út durva kőburkolatát,
kőtörmelék és apró kavicsok
mind átváltoztak rubinttá, gyémánttá.

Míg hullt alá a bágyadt sárga fény
a gyémántokon kopogtak a léptek,
két testben vágyva tűzzel élt a lélek,
csend volt, mert a titkok országában éltek.

Kettőjük titka szent titok maradt
mert némaságban elhaltak a léptek,
az égalján a karcsú jegenyén
az álmok mind, mind az egekig értek.

2010. február 22., hétfő

SZERETNÉK

Fehéren maradni mindenféle szennyben,
Tisztán megállni földi sártengerben,
Kígyók méregmarását nem venni észre,
Józanul érni vad tivornyák végére.

Felemelt fejjel járni a világban,
Szelídnek maradni elvadult vitában,
Szeretettel nézni gyűlölt ellenfélre,
Merészen kiállni nehéz sors elébe.

Fehérnek maradni áldozatok árán,
Szelíd arccal halni népek tivornyáján.
Mocsokból fehéren eljutni elébe;
Isten színe elé apámhoz az égbe.

2010. február 21., vasárnap

ÉDESANYÁMNAK

Rohanó életem
Egy percre megáll,
Tehozzád érkeztem
Jó édesanyám.
Tenéked adózom,
Hálámat lerovom.
Szívemnek tartalmát,
Sok jó kívánságát
Csokorba kötözve
Elküldöm.
Szívemet kiöntve
Tehozzád igyekszem
Emléked szívembe
Örökre eltéve
Köszöntlek.

2010. február 16., kedd

ŐSZINTE SOROK - (megjelent)


Nem voltam soha szent,

de falurossza sem.

Nem öltem meg senkit,

engem sem vert meg szem.

Ha kurjantó kedvem

támadt néhanapján,

félrecsaptam vígan

sárga strici-sapkám,

és úgy kurjantottam.

Ha fütyölnöm kellett,

nem fékeztem számat.

Széles, boroskedvűn

félrehúztam számat,

és belekürtöltem

e komor világba,

hogy amerre jártam,

még a nagy csendben is

bolond lárma támadt.

Ha bántott valaki:

semmiházi, senki,

kitátottam számat

kapu-szélességre,

s a hangos becsmérlőt

felöltöttem bátran

nyelvemnek hegyére,

s úgy pörgött a nyelvem,

hogy az ellenségem

majdcsak le nem nyeltem.

Mikor kedvem támadt

legényes életre,

csókot kamatozó

futó szerelemre,

nem féltem senkitől,

nem voltam szemérmes,

csúnyának is mondtam:

„Oh, maga be édes!”

Mégsem vagyok férges.

Volt bolond jókedvem

sokszor, nem is néha,

mikor minden tettem

őrültség és móka;

álszentek csóválták

rosszallón fejüket,

tüntetőn befogták

nagy lapát-fülüket;

a jókedv nem süket.

Hódoltam az Istent,

mások kinevettek.

Kocsmatársaimból

mind bölcs bírák lettek,

és szörnyen mulattak,

hogy térdemen állok,

hogy imát mormolva

kereszteket hányok;

nem bánt a mókátok.

Átkozódva ittam

a kocsmák aljában,

mellverve, bűnbánón

is mea culpáztam.

Sokszor én magam is

magam megvetettem,

mások előtt bohóc,

kézlegyintés lettem;

ez mind az én tettem.

/1949./