AZON AZ ESTE

Azon az este csillagok
gyémánt fénnyel ragyogtak az égen,
s az út mentén lombos sötét fák
ásítva nyújtóztak kevélyen.

Kéken borult rá az égbolt a földre,
s egy nagy jegenye ott a láthatáron
mint egy elfeküdt óriás keze
az ég alját ködösre festette.

Holdról szép halvány fény hullott alá,
mosta az út durva kőburkolatát,
kőtörmelék és apró kavicsok
mind átváltoztak rubinttá, gyémánttá.

Míg hullt alá a bágyadt sárga fény
a gyémántokon kopogtak a léptek,
két testben vágyva tűzzel élt a lélek,
csend volt, mert a titkok országában éltek.

Kettőjük titka szent titok maradt
mert némaságban elhaltak a léptek,
az égalján a karcsú jegenyén
az álmok mind, mind az egekig értek.

SZERETNÉK

Fehéren maradni mindenféle szennyben,
Tisztán megállni földi sártengerben,
Kígyók méregmarását nem venni észre,
Józanul érni vad tivornyák végére.

Felemelt fejjel járni a világban,
Szelídnek maradni elvadult vitában,
Szeretettel nézni gyűlölt ellenfélre,
Merészen kiállni nehéz sors elébe.

Fehérnek maradni áldozatok árán,
Szelíd arccal halni népek tivornyáján.
Mocsokból fehéren eljutni elébe;
Isten színe elé apámhoz az égbe.

ÉDESANYÁMNAK

Rohanó életem
Egy percre megáll,
Tehozzád érkeztem
Jó édesanyám.
Tenéked adózom,
Hálámat lerovom.
Szívemnek tartalmát,
Sok jó kívánságát
Csokorba kötözve
Elküldöm.
Szívemet kiöntve
Tehozzád igyekszem
Emléked szívembe
Örökre eltéve
Köszöntlek.

ŐSZINTE SOROK - (megjelent)

Nem voltam soha szent,

de falurossza sem.

Nem öltem meg senkit,

engem sem vert meg szem.

Ha kurjantó kedvem

támadt néhanapján,

félrecsaptam vígan

sárga strici-sapkám,

és úgy kurjantottam.

Ha fütyölnöm kellett,

nem fékeztem számat.

Széles, boroskedvűn

félrehúztam számat,

és belekürtöltem

e komor világba,

hogy amerre jártam,

még a nagy csendben is

bolond lárma támadt.

Ha bántott valaki:

semmiházi, senki,

kitátottam számat

kapu-szélességre,

s a hangos becsmérlőt

felöltöttem bátran

nyelvemnek hegyére,

s úgy pörgött a nyelvem,

hogy az ellenségem

majdcsak le nem nyeltem.

Mikor kedvem támadt

legényes életre,

csókot kamatozó

futó szerelemre,

nem féltem senkitől,

nem voltam szemérmes,

csúnyának is mondtam:

„Oh, maga be édes!”

Mégsem vagyok férges.

Volt bolond jókedvem

sokszor, nem is néha,

mikor minden tettem

őrültség és móka;

álszentek csóválták

rosszallón fejüket,

tüntetőn befogták

nagy lapát-fülüket;

a jókedv nem süket.

Hódoltam az Istent,

mások kinevettek.

Kocsmatársaimból

mind bölcs bírák lettek,

és szörnyen mulattak,

hogy térdemen állok,

hogy imát mormolva

kereszteket hányok;

nem bánt a mókátok.

Átkozódva ittam

a kocsmák aljában,

mellverve, bűnbánón

is mea culpáztam.

Sokszor én magam is

magam megvetettem,

mások előtt bohóc,

kézlegyintés lettem;

ez mind az én tettem.

/1949./

HA EL KELLENE MENNI (megjelent)

Nem is fájna énnékem semmi,

ha ma vagy holnap menni kéne:

nem lennék búsabb, se merengőbb,

könyörögve nem esnék térdre.

Nem sajnálnék itt hagyni semmit.

(Hisz nekem semmim sem volt soha.)

S azt a semmit, ami enyém volt

Sajnálat nélkül vetném sutba.

Talán, még egy furcsa, szép nótát

eldalolnék a búcsúzásra,

hogy a szíve egy pillanatig

minden élőnek szúrón fájna.

Büszke, gőgös pogányként mennék:

füttyös, dalos, bokázó kedvvel,

ha egyszer már leszámolhatnék

magammal és az emberekkel.

Úgy mennék el, mint akinek nincs

egy garasa, se adóssága,

de büszke, mert önként indul,

és bátran indul a halálba.

/Kaposvár, 1944./

AZ EMLÉKEM

Este, mikor feljön a csillag
és elnémul a zajos táj;
szótlanul magamban hívlak
és érzem jól: az emlék fáj.

Ha útján a vén hold elindul
és bőven szórja aranyát;
valami bennem zengve jajdul
hogy Te is hallhatod szavát.

Mikor látom a csillagot,
a lelkem érted eleped;
benne örök nyomot hagyott
Kémlelő két bús kék szemed.

És mikor álmok jönnek itt
Bársonyos puha fénybe;
Akaratlan eszembe jut
dús hajfürtjeid szőkesége.

Megtisztulva a bűn mocskától
Isten fehér palástot ád;
feléled újra emlékemben
a Te kedves fehér ruhád.

VALAHOL MESSZE

Valahol messze ködön át
Fel-felvillan egy régi arc
És mosolyog szelíden rám,
Míg bennem dühöng dúl a harc.

És csendes békés néma este
A sötétségből rám tekint
S mint aki indul messze-messze
Könnyezve végsőt visszaint.

És nem tudom, ki az a gyermek,
Az arc vonása bennem él
S ablakaim, e tört szemek
Elködösödnek, mint a tél.

Tenyeremmel durván lezárom
szemem és fekszem félig holtan,
Mert az a könnyes szemű gyermek
akit látok, régen én voltam.

Úgy szeretném szívemre venni
Bozontos kedves kis fejét
Tiszta szép arcát megcsókolni
Kémlelni tiszta, mély szemét.

De jaj! Mozdulnom nem szabad,
mert a kisfiú, aki voltam,
Ha hozzáérek, megsimogatom,
lehanyatlik fehéren, holtan.

AZ ÉN VILÁGOM

Tanya a bús lelkek igaz világa,
magánya mindent eltakar.
A zűrzavarral telt városi élet
lüktet és mindent, mindent felkavar.

Csak pusztában tud tespedőn pihenni
-gyógyulást várva- a megsebzett lélek.
A városok zaja nyugodalmat nem ád;
ott nem terem, csak bűn és szenvedélyek.

S mert a pusztában a lélek megpihen,
beheggednek a vérző sebek;
ha elfáradok a város zajában;
nyugalomért majd oda megyek.

Leskelődök majd az ős ugaron
halkuló nyögő szavát hallgatom.
Itt gazdag vagyok, van álmom
van tavaszom, május, mindenem.

Enyém a sarjadó fű szava,
szélben zúgó fák zenéje
Én vagyok a vidék dúsgazdagja
sorsom senkinek nem adnám cserébe.

AJÁNDÉK

Mesét szerettem volna hozni.
Jókedvet, fényt, dalt és derűt.
Ne haragudj, hogy gyatra tervem
nem lett való, nem sikerült.

El akartam hozni elébed
véres bolond szívem zenéjét,
hogy ravaszlelkű szerenáddal
fényesítse be álmod éjét.

És ez a bolond véres hangszer
a nagy örömtől megrepedt,
forró égető könnye hullott
s tán megsebezte kedvedet.

De hidd, hogy igaz a hangja,
találd szépnek, ki ne nevesd,
mert ha fénykedved betakarja,
csodás dalokat zeng neked.

Nesze neked adom örökre
Hangold bízó, nevető dalra.
Szeresd, simogasd, ne gyűlöld,
boldoggá tesz őszinte hagngja.

Engem elűzhetsz bármikor,
de őt ne dobd soha utánam,
mert elnémult, nem lesz mese,
némaság lesz örökre nálam.

Fürdesd meg majd a legszebb estén
két kék mély szép szemed könnyébe,
takard bele aranyhajad
szőkesugarú lágy selyméba.

HULLÓ VIRÁGOK

Véres tavasz van. Hullik a virág.
A halál gyilkos méreg szele száll,
embervetésben, életben kaszál.

Jaj! Lehullik most minden jó gyümölcs
a lét fájáról s marad rossz, aszott,
mit a goromba szél le nem kapott.

Én megmaradtam ebben a viharban.
Erős kocsány köt még az élet-fára.
Élek a szélben ringatva, himbálva.

Ha piros volnék, tán lehulltam volna
elvegyülni az avarba és porba
s a vak kertész tán eltiporna.

(1944)

HARC ELLENED

Tegnap éjjel a vak sötétben
csámpás rémképek jöttek elébem
és gúnyolódva, vigyorogva
azt hazudta mind, hogy Te küldted.

Igaz-e? - mond! Mit akarsz tőlem?
Tetszik talán hogy már elszöktem.
Oda adok zsákmányul mindent.
Rabold lelkemből el az Istent.

Mindegy mostmár. Állom a harcot.
Én gyáván, bízó pihent sereggel,
ha ezerszer is Te vagy erősebb
harcizászlót földig nem hajtok.

Nem félek. Lásd! Szemedbe nézek.
Könyörgőn kegyelmet nem kérek
Csatát vesztek s tán porba hullok
de gyáván eléd nem borulok.

Volt ellenfelem nagyobb végzet,
Meg akart törni a cudar élet
bár agyam a gond összerágta,
Nem gondoltam még megadásra.

AZ ÉN KÉT ÉLETEM

/Titka hol vidám, gondtalan, hol szomorú
életuntságról tanuskodó verseimnek./

Én két külön világban élek.

Egyik a nappal: csupa fény.
Ilyenkor hazug , vidám kedvem
s az életem a költemény.
Emléktelen, sokszínű játék:
boros, bibircsók kocsma-nóta
száll egész vígan napnyugtáig,
- napnyugtáig már reggel óta.
Soha a fény őszinteséget nem
nem hallott az én cudar számról
elszállni s a nevetésem
gonosz, vigyorgó és kajáni.
Akit nappal szeretek, annak
átok az éjjel, mert vívódik
sok sírí rémmel és elveszett,
mert hiába szent gerjedése,
mert álarc borult egy gonosz lényre.

De az este, másik világom
igaz, mert ébren van a lélek.
Nem bírok hazudni senkinek,
mert szemembe csillagok néznek.
Ha hazudok, a hangom reszket,
két szemem lapos nagyot pislant
s akkor elfutok, mert űz a lélek,
bármily édes hang kiálthat, hívhat.
Este mindig igaz a tettem.
A lélek úr, bíró felettem.
Ilyenkor mindent szépen sorba
bavallok s magamat pokolba
kárhoztatom. Ilyenkor érzem,
hogy mit jelentesz te énnekem.
este szeretlek és szeress te is:
igaz a szavam és a lelkem is.

A MI KICSI TEMPLOMUNKBAN

A mi kicsi templomunkban
virágos az oltár.
Téged visznek esküvőre,
pedig enyém voltál.
Jobb is nekünk külön válni
és valaki másra várni,
mert megcsaltál, mert hazudtál
hűn szeretni sosem tudtál.

De majd, ha a lélekharang
egyszer nekem csendít,
gyere ki a temetőbe,
ott nem szól meg senki.
Úgy borulj a keresztemre,
hogy azt nekem te faragtad,
megszakadt a fájó szívem
hűtlen rózsám te miattad.

MÁR HIÁBA

Már hiába. Nem tudsz elűzni.
Hozzád örök emlékek kötnek.
Nem tudsz annyira gonosz lenni,
amiért mélyen meggyűlöllek.

Talán nem úgy lesz, mint szeretném.
Lehet, lehet, -de mégse bánom,
hogy egyszer fényes tavasz estén
a lelkem hagytam egy bús lányon.

Gúny meg nem sért, átok nem száll rám.
Hitem kemény vas-páncél védi.
Csak rólad beszél már a szám,
nem tud a szemem másra nézni.

Nem haragszom az életemre,
hogy ennyi bút hoz a fejemre.
Volt sok ilyen hajótörötte,
aki nem merült el örökre.

ÉLET-HALÁL

Ha az este
lepke-leple
barna színre
van befestve
megjön a szív
régi kedve.
-s a bú fölé
kerekedve-
minden bánat
elfeledve
szürke porba
van temetve.

De ki kora
téli este
jövendőjét
már kileste
undorodva
fordul vissza,
s szól: rút este
hess te, hess te.
Fájdalommal
nyugszik bele
eljövendő
életébe,
s fanyalogva
néz elébe.

És ha látod
téli este
életedbe
belelesve
magad ifjan
összetörve
felsóhajtasz
(el)keseredve
"Ó de beste,
ó de beste!"

Bár a beste
öreg este
csúnya titka
ki van lesve,
a fájdalmad,
borzadásod
sose lehet
eltemetve,
emlék nélkül
elfeledve.

Vagy színesen
szépre festve,
s hófehéren
van elrejtve
az estébe
jövőd, képed.
Mégis, mégis
borzongsz félve,
hogy nem maradsz
te sem élve.

Remegsz, mint az
apró kéve
rezeg az est
hűs szelébe.
Undorodva
fordulsz félre,
s felsóhajtasz
szívrepesve:
"Bárcsak én meg-
úsznám élve!"

HA EGYSZER

Ha egyszer némán, elmerengve,

felhevült vágyban találnálak,
amint egy végtelen nagy rózsakertben
üde illatok csókolnának,
térdrehullnék a fűszőnyegre
arcomat tenyerembe temetve,
öröm könnyekkel öntözném a pázsitot,
rád a síromig tudnék várni ott.
Aztán felkelnék szent közönnyel,
én aki némán vártam ott,
megölelnélek láz-kezemmel,
s megcsókolnám szép arcodot.

MÁJUSESTI CSÓKÖLÉS

Jön a várt szép májusi nap,
Sok esti szent víg csókos óra
A tavasz hitét s a kalandos pazarlást
bőkezűn szétszórja.

Fojtó szagú virágoskertek,
ligetek selyem fűpárnája
és ezer feltámadt lovag
hűtlen szerelmét csókra várja.

Jön lányszagú parfümös szellő
s piros szájuk mézízét hozza,
de gúnyos, hideg kacagásuk
a tüzet, a vágyat eloltja.

A gyengék a koraölelés
forróságában elfonnyadnak
s férges, beteg szeplősek lesznek,
ha mégis, mégis megmaradnak.

SZERELMI SIRATÓ

Ölje meg nyár, ősz ne sirassa hosszú, kinzó szerelmünk.
Tégyünk úgy, mintha nem is fájna. Úgyis mindegy. Zsóka nevessünk!

A fiatal zsenge kis hajtás meleg csókesőn nyúlt íly nagyra,
de a második aszályos nyár nagy meleg most kiszárasztja.


Tegyünk úgy, mintha nem sajnálnánk, mintha volna sok új palánta,
melyhez az idő kegyesebb lesz, hogy megerősödjön, kivárja.

Ezt meg közösen vessük tűzre, ítéljük a legszebb halálra.
Satnya volt már rügyfakadáskor s lehullt sok cifra kis virága.

Ennek soha nem lesz szüretje. Emléke is hadd vesszen, múljon.
Lesz száz világravalóbb nála, ne is gyógyítsuk, hagy pusztuljon.

Ha ápolnánk, ha könyörülnénk, úgyis férges gyümölcsöt hozna,
de többet ez meg ne fertőzzön, tűzbe vele, be a lángokba!