Ti Mármarosban tornyos sziklák
Mondjátok, onnat jön a mi Tiszánk?
Talán a magyar könnyekből ered?
Folyása lassú, partja meredek.
Rohanva tör át akadályokon,
Büszkén tűnődik magyar tájakon.
Együttérez a magyar szívekkel
Sose fért össze az idegennel,
Tűnődve hallom bánatos szavát,
Fájón rebegi tenger-panaszát,
Szívembe olykor elkomorodok;
Fájón zokognak a tiszai habok.
Elcsukló hangján halkan hebegi:
„Mért küld az Isten ennyi kínt neki”?
Együtt vígadt a magyar- lélekkel,
Húsz évig búsult, tűrt és töprengett.
Sokszor piros volt habja a vértől,
Mindig írtózott az ellenségtől.
Sok bánatában feje megőszült,
Habjai fodra szépen megőszült.
Sok magyar-könnyet nyelt már magába
És magyar vértől volt piros háta.
Könnyünk nem vegyült idegen könnyel,
Epét itatott az idegennel.
-Ne búsulj Tisza!- lesz még jobb világ
Bűnös mocskos kéz többé nem tépáz.
Szőke habodon magyar csónak reng,
Szépségeidben magyar szem mereng.
Örömkönnyektől dagad majd kebled,
Idegen vértől lesz piros vized.
Magyar ajkakat hűsíts idebent,
Dalold tovább a régi éneket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése