Ó, MAGYAR NÉP

Ó, magyar nép. Ó, árva nép,
Látom, orcád szégyenbe ég.
Már tényleg elfordult az ég?
Ez lenne tán számunkra vég?

De szeretném úgy látni még,
Mint tündöklött azelőtt rég.
Hiszen a nép szeretne még
Úgy élni, ahogyan rég.

Ne borongjon többé a lég,
Búsulásból legyen elég.
Régi hősöd lépjen eléd,
Ne rúgjon más többé beléd!

Magyar vérben magyar tűz ég,
Most jöjjön hát az ellenség!
Isten vesse léptedet,
Foglald el méltó helyedet.

Ó, magyar nép! Ocsúdj fel még,
Legyen úgy, mint ahogyan rég!
Nézd magyar! Épp tisztul az ég!
Az nem lehet, hogy ez a vég.

REGGEL

Zöld selymű füvek smaragd lapján
Gyémánt fénnyel csillog a harmat,
Még valahol más népek világán
Vén tűzgolyónk fáradtan ballag.

Nyitott ablakomon behallik,
Hogy a kakas hármat rikolt:
Jelenti, hogy kint már pitymallik
S a hajnal minden csillagot kiolt.

Bokrok lombja közt csalogány
Szép dalokat zeng szaporán,
Széncinke tornázik az ágakon,
Egy vörösbegy a kert fölött
Nagy sietséggel átoson.

Felkel a Nap, s ahogy lehel
Szétoszlik a csodás lepel,
S arany sujtások, sugarak
A foszlányokra omlanak;
Az álmaink elfoszlanak.

/Endrőd/

TISZA

Ti Mármarosban tornyos sziklák
Mondjátok, onnat jön a mi Tiszánk?
Talán a magyar könnyekből ered?
Folyása lassú, partja meredek.

Rohanva tör át akadályokon,
Büszkén tűnődik magyar tájakon.
Együttérez a magyar szívekkel
Sose fért össze az idegennel,

Tűnődve hallom bánatos szavát,
Fájón rebegi tenger-panaszát,
Szívembe olykor elkomorodok;
Fájón zokognak a tiszai habok.

Elcsukló hangján halkan hebegi:
„Mért küld az Isten ennyi kínt neki”?
Együtt vígadt a magyar- lélekkel,
Húsz évig búsult, tűrt és töprengett.

Sokszor piros volt habja a vértől,
Mindig írtózott az ellenségtől.
Sok bánatában feje megőszült,
Habjai fodra szépen megőszült.

Sok magyar-könnyet nyelt már magába
És magyar vértől volt piros háta.
Könnyünk nem vegyült idegen könnyel,
Epét itatott az idegennel.

-Ne búsulj Tisza!- lesz még jobb világ
Bűnös mocskos kéz többé nem tépáz.
Szőke habodon magyar csónak reng,
Szépségeidben magyar szem mereng.

Örömkönnyektől dagad majd kebled,
Idegen vértől lesz piros vized.
Magyar ajkakat hűsíts idebent,
Dalold tovább a régi éneket.

VASÁRNAP

Végigküzdöttem a hetet:

Pihenhetek Talán egyet.

Hétköznapok fáradtságát

Feledve, ülöm az Úr napját.

Mily édes érzés ez nekem,

Hogy ezt tenéked szentelem.

Isten,- ki ezt így rendeléd

Templomban borulok eléd.

Lelkemen jó érzés fut át

Színed előtt örök Atyám.

Te adsz erőt az új hétre,

Vígságot és egészséget.

Lelkem pihent egy napon át

És kívánja az új munkát.

Bölcs kezeddel intézed ezt,

Fölvidítod a lelkeket.

Endrőd - Papa "birodalma"

látkép a gátról

templom tükröződik a Holt-Kőrösben

ESTI ESŐ

A nap már rég lement,
Leszállt az esti csend.
Az eget takarja
Fellegek csoportja.

Szél vonul morogva:
A fákat borzolja.
Az egek angyala
Könnyeit hullatja.

Csendesen nézem őt:
Istenadta esőt,
Amint a föld szomja
Múlik hullására.

A komor fellegek
Sírtak már eleget:
Szépen elsimulnak,
Az égről, elmúlnak.

SZÜLŐFÖLDEM

Alföld az én szülőföldem.
Tekintetem rajt felejtem
Nem egyszer.

Bármikor a szépségedet
Mérhetetlen térségedben
Meglelem

Megcsodálom azt a földet,
Mely engem kezdettől éltet
Végemig.

Bármily kevés volt áldása
Egy részét nekem kínálta
Örömest.

Lelek benne változatot
Leigéző arculatot
Mindenkor.

Megtaláltam a bölcsőmet
És az utat, mely elvezet
Engemet.

És remélem szent hitemmel:
Földjén egykor meglelem
Síromat.

PACSIRTA DALA

Eszembe jutott egy ének,

Azt leírtam most tinéktek.

Csevegő pacsirta dalolta,

Én meg utána daloltam.

„Milyen jó a madaraknak,

Rejtett helyen fészket raknak.

Színe védi, föld elrejti”

A pacsirta így énekli.

Csavarvonalban ment égnek

És ott dalolt a felhőknek.

Istenét dicsérte egyre,

Ki őt ily jómódba tette.

„Lenn alattam, lenn a földön,

Ember küszköd a göröngyön.

És a gyönyört nem ismeri”

Miként madaram énekli.

„Hosszú éltük, mint a nádszál,

Fejükre is mennyi gond száll.

A madárnak, a madárnak

Nincsen gondja a világgal.

Rövid életű a madár,

Akár a csalfa délibáb.

Mégis sok jóban van része:

Két hazája,….két vidéke.

„Nem vágyódik, nem törekszik,

Lassan,…vígan megöregszik,

És elszáll a szép élete,

Mint a harmat tiszta könnye.”

„Hány embernek a világba,

Szabad a gyeplője szára.

Szabad szájjal, víg élettel

Fut a csúfos végzetébe.”

„A madárnak nincsen gondja,

Merész álma, aggodalma.

Míg az ember sokat akar

Kezében meg mi sem marad.”