A csüggedők a legnagyobbak,
Gyengék tettét csodálja az ég is,
Ha van erejük egy szót mondani,
Ezt a csodás szót: MÉGIS.
A félők lesznek a legbátrabbak,
Még ha elszorul a lélegzetük is,
Ha vesztett csaták győző Cézárjának
Így üzennek hadat: CSAK AZÉRT IS.
A cigánynak volt húsz pénze,
Egy kocsmába hát betére.
A kocsmába betévedve
Következőt elregélte:
„Hogy ő fiatal korában
Belekötött egy komába.”
Cigányosan a bor mellett
Hősmeséje imígy terjedt:
„Az a paraszt nem volt ember,
Úgy elvertem, hogy fetrengett.
Lekapván a kalapomat,
Elvertem a barátomat.”
Akkor még Ő gavallér volt,
Hisz kemény kalapot hordott.
Gyenge eszű volt a paraszt,
Úgy állta, mint ló a sarat.”
S míg Ő a százat ütötte,
Paraszt a lőcsöt levette.
Száz kalapért egyet lőccsel
Ütött oda vad erővel.
De a cigány hajtogatja:
„Százat ütött a kalapja,
Míg a paraszt visszaadta
Az elsőt a kocsilőccsel.”
Azóta nincs szerencséje
A cigánynak az életben,
Mert a paraszt kocsilőccsel
Válaszolt a száz ütésre.
Elfáradt már az öreg Nap,
Leesett, hogy fölkel holnap.
Végigfutott az égbolton,
Ragyogott a horizonton.
Elámulva néztem végig,
Hogy fut pályáján az égig.
Felkelt reggel friss erővel,
Birokra kelt az idővel.
Hányadszor eszed ez utat?…
És ez téged még nem untat?
Mért nem fordulsz egyszer vissza?
Szebb időket hoznál vissza.
Sok gyalázat vár még itt rád,
Míg kileheled a párád.
Verejtékes, kopasz fejed,
Háborog az agyvelejed.
Sok jót juttattál már nekünk,
Végig nézted rút életünk.
Fáradt lábbal, kábult fejjel
Mindig hamarább esel el.
Szerencséd, hogy a felhőkkel
Fenn oly gyakran elrejtezel.
Sok csúfságot látnál itt lenn;
Elfutnál tán ijedtedben.
Aggastyán nap, öreg vándor,
Hunyd már be a szempilládat.
Leheld egyszer ki lelkedet,
S ne juttass már több meleget!
Fényedből is csúfot űznek;
Nem örülnek már tenéked.
Még vigyorogsz szent örömmel,
Te ezt bírod türelemmel??
Fáradt lábad térdig kophat,
Ne mutasd vörös arcodat!
Und meg végül ezt az utat,
Más felé rój új utakat!
Mindenütt a földön sárga búzatáblák.
Hullámzanak, várják az aratást.
A nap égetőn tűzött eddig rája,
És érlelte kalászát sárgára.
Kasza-acél pendül, csillan a napfényben,
Aratók érkeztek, kacagva, jókedvben.
Élesre kifenik kaszájuk acélját,
Aztán vágják rendbe az Isten áldását.
Kacagva, dalolva halad a nagy munka,
Kedvét leli benne minden házigazda.
Kopaszra tarolják az öreg föld képét,
Keresztekbe rakják a suhogó kévét.
Sárga kalászokból koszorúkat fonnak,
És a munka után kedvükre mulatnak.
