HAHÓ

Hahó! Hahó!
Kinn hull a hó!
Kis Zsókám
nálad volna jó.

Mig fognám
sima kis kezed,
csodálnám
barna mély szemed.

Hideg a tél,
goromba szél
ha zúgni kezd,
rólad mesél.

Zsókám, most otthon
mit csinálsz?
Mondasz-e értem
halk imát?

Te külted el
sóhajodat,
mely félénken
bekopogtat?

Hiába duruzsol
a tűz
magánytól fázok
és az űz.

Ha elfújom
lámpám tüzét,
átölel ez
a vak sötét.

És ölelget
és fojtogat,
fogaim
fázón vacognak.

Zúgja: magad,
magad, magad,
míg az álom
rám nem ragad.

És boldog
minden álmodó,
kiknek fényesen
hull a hó.

A MI NAGY HITÜNK

Ez nem lehet néhány beteg perc
lázálmú vérszegény emléke,
mert ezer gyökér-lánc köti
dús lombjait a vérbe.

Ilyen koronás aranyjelzés
nem lehet futó szerelmekben
s találhat-e szebben egymásra
valaha bárki, mint mi ketten?

Ezer rejtő hazug szökéssel
Gyerekes szűz egymásimádón
átjutunk Zsókám bármi lesz
minden gátló, taszító vádon.

Ennyi forró királyi csóknak
nem lehet álom-emlék vége,
mert nem nézett soha két ember
ilyen hittel egymás szemébe.

A mi nagy hitünk megvált minket,
nékünk adja a legszebb álmát
s egy szép orgonás május estén
Isten ránk adja sors-palástját.

Beteljesül kettőnk nagy álma
és eltörpül mellette minden.
Sorsunkat összeköti örökre
kegyelmével a Nagyúr. Isten.