Csak végre mégis vége lett a hétnek.
Fészkemben nyugton megpihenhetek.
Forró melegség tölti el a szívem:
Mégse mostoha a világ velem.
Bármily jósághoz kell a fájdalom,
Örömhöz kell a keserűség.
Akkor érezzük sorsunk édességét,
Ha már ízleltük annak keserét.
"Hajrá! Azért is! Ne búsulj testvér.
Soká jön még a furcsa vég.
Ne kopaszd azt a madarat,
Melyet kezed meg nem foghat.
Ne gondoljál a jövődre előre,
Egy tappottat sem menj testvér mellőlem!
Örülj, hogy tiéd a jelen,
Mulass túl az életeden.
Pohár a kézbe... ki vele középre!
Legény a gátra... végre, valahára.
Koccints pohárral egészségére
A soha nem késő halálnak.
Oda se neki, régi víg bajtárs,
Jöjjön mulatni minden jó pajtás!
Ne nézzünk mást, csak a jelent,
Ne feszegessük, jövőnk mit jelent.
Pohár a kézbe...ki vele középre!
Legény a gátra...végre, valahára.
Minden cigány sarokba lesz máma,
Egy pohár a bútemetés ára.
Húzzad cigány, te rongy dádé!!!
Enyém vagy most, nem anyádé.
Sarkaddal verd bőgőd húrját,
-Itt mulat a gondtalanság.
Reggeltől estig, esttől reggelig
Húzd a bőgőd húrjaszakadtáig.
-Búsuljon a ló, elég nagy a feje-
Sírásó énekel:- SOSE HALUNK MEG-."
Voltam már minden, tettem már mindent,
Hogy levedlettem a gyermeki inget.
Fúrtam, faragtam, barkácsoltam,
Pókhálót szőttem úgy gondolatban.
Daloltam egyszer a nyári éjbe,
Lábaltam bűnben, jóságban, kéjben.
Futottam versenyt, repültem légben
És vágyakoztam a kéklő égre.
Gondoltam szépre, örök hűségre.
Szívembe néztem, jövőm elébe.
Vágytam hazulról világot látni,
Üstököst nézni, jobb sorst remélni.
A szebb remények csillagát követtem,
Néztem már napra, szivárványt kerestem.
Nem egyszer sziklán kopogott léptem,
Örömtől, bútól volt festve képem.
Festettem képet,-gondolatban szépet,
-Reméltem egyszer, csak egyszer, egyet.
Egyszer reméltem, és a reményem
-teljesülhet-e, súgjátok nékem!
Teljesült egy vágy valaha, régen,
Mikor az úton MELLETTE léptem.
Mikor a légben fecske szállt felettem,
Amikor egyszer szabad volt szeretnem.
Kerestem álmom, kerestem sorsom,
Rozzant vállamon keresztem hordom.
Trónoltam egyszer nagy boroshordón,
-Fülembe zúgott jövendő sorsom.
Dalra találtam orgonalombon,
Jött már a sorsom, a régi, ódon.
Láttam költöző madár-csoportot,
Láttam szerelmest, vakot, bolondot.
Húztam a légben darvak "V"-jében,
Néztem az égre, vártam nagy szélben.
Reméltem híven reménytelenben,
Egy szembe egyszer már belenéztem.
Daloltam egyszer a nyári éjben,
Lábaltam bűnben, jóságban, kéjben.
Teljesült egy vágy valaha-,...régen,
Mikor az úton mellette léptem.
Giling-galang…szól a harang
Szegedre szállt az alkonyat.
Az est már szárnyat bontogat,
Hogy a földet betakarja.
Elsötétlő égboltozat
Már elnyugvó tájra mutat.
Élet künn egyre lejjeb hagy,
Kifáradt már az emberhad.
Hűs esti szél muzsikája
Ablakom üvegét rázza.
Dalt dúdol az esti szellő
Altató dalt, elmerengőt.
A repülőgépek helyett
Légben denevér-had repked.
Csak most indul zsákmány után
Később vígan, előbb lustán.
Megáll az élet, megmered;
Mint egy útszéli feszület.
Az ember már aludni tér,
A nyári éj álmot ígér.
Éji madár is csendben száll,
Bús kuvik szól: „Itt a halál”.
Esti lámpák halvány bíborában
Éji-rovar dong, csak úgy magában.
Valahonnan bagolyhuhogás
Száll az éjben ezer brummogás.
Máshol macska megy zsákmány után,
Békák ugrálnak s nyikognak bután.
Néha hallatszik mozdony sípolása,
Mint a fuldokló segélykiáltása.
Kék esti égen csillagok vibrálnak;
Kacsintanak a múló éjszakának.
Ablakom alatt facipő kopog,
És ahogy lépnek, tompán nyikorog.
Eldúdolja altatódalomat,
És elröpíti gondolatomat.
Együgyű dal és mesteri zene
Elkeveredik fáradt fejembe.
Éjszaka bejön az ablakomon,
Szemem lecsukom...alszom...álmodom.
Megszólal a templom tornya,
Zeng-bong valahány haragja.
Hirdeti, hogy Isten hívja
Az embert szent áldozatra.
Vallásos, buzgó emberek
Ünneplőbe öltözködnek.
És mennek az Úr elébe,
Kinek nagy a dicsősége.
Oly jó Isten hozzád, ember;
Magát adja eledelnek.
Isten az ostyában rejtez,
S vele táplálkoznak lelkek.
És milyen nagy a jósága,
Magát újra feláldozza.
Az emberért, a bűnösért,
Így enyhíti büntetését.
Mennyire nem érdemelte
Meg ezt a föld teremtése.
Isten köztünk elevenen
A szent-ostyában van jelen.
Egy hópehely, kenyérmorzsa,
Mégis milliókat vonza.
Többen hódolnak szerényen,
Mint a világverő vezérnek.
És mily csodás a hatalma,
Lelkünket megacélozza.
E csodás ostyáért mennek
Vértanukul az emberek.
Varázsol félőből bátort,
Sőt mártírt is akárhányszor.
Végtelen erő, hatalom
Van e lelki táplálékon.
Csodás módon van ott jelen,
Nem fejti meg azt senki sem.
Átváltozik a misében:
„Ez a testem,…Ez a vérem.”
Jaj! De gyorsan fut az élet,
A halál versenyez véle.
Célunk a mély, csúf sírgödör,
Örüljön, ki lassan döcög.
Egészséged megmutatja,
Milyen a futás irama,
S a nagy útból mennél többet
Tettek, annál öregebbek.
Hosszú, hosszú az az út,
De mindenki célhoz jut.
Ha nem akarsz is, kell futnod,
Vég célodhoz el kell jutnod.
Van sok, aki olyan gyenge,
Nem jutna az út végére,
Kanyarokat által vágja,
S belerohan a halálba.
A célt átugrani nem
Lehet egy embernek sem.
Fáradt lábbal, kábult fejjel
Érsz a célhoz, s beleesel.
Nem mind arany, ami fénylik,
Mindenkiben érték rejlik.
-de munkálni kell a földet;
anélkül bojtorjánt termett.-
LÉLEK az úr, szolga a TEST,
Lelkednek adj több eledelt;
Testednek is adj meg mindent,
Csak a kelletnél ne többet!
Ha nem, úr lesz a szolgából,
S urát kinyomja jogából.
-Majd úr szolgál a szolgának,
elköveted nagy hibádat.-
Tápláld, adj sokat testedre,
Mert: „Ép testben van ép lélek.”
Azért az úr ne koplaljon,
Hogy a szolga jól lakhasson,
Mert a lélek a fontosabb,
Érte kapod meg jutalmad.
Mentsd a sárba hullott kincset,
Úgy növeld kis értékedet!
Csak az arany kell a sárból,
Sarat találhatsz akárhol.
Annyival több minden ember,
Amennyi lelket megmentett.
Kis kertünkben egy körtefán
Fészkelt szép sárgarigó pár.
Zöld lombok közt fütyörésztek,
Tán keresték a kedvünket.
De jött egy nagy katasztrófa,
Mert kiszáradt a körtefa,
Amelyen volt puha fészkük,
Hol eldalolták énekük.
Kivetettük a körtefát,
Hogy kereste a rigó pár!
Nem volt meg a régi fészek,
Melyben nekem énekeltek.
Oly szokatlan volt. Szegénykék
A körtefát hogy keresték!
És sírtak szegények sokat,
Mert elvettük a házukat.
A csüggedők a legnagyobbak,
Gyengék tettét csodálja az ég is,
Ha van erejük egy szót mondani,
Ezt a csodás szót: MÉGIS.
A félők lesznek a legbátrabbak,
Még ha elszorul a lélegzetük is,
Ha vesztett csaták győző Cézárjának
Így üzennek hadat: CSAK AZÉRT IS.
A cigánynak volt húsz pénze,
Egy kocsmába hát betére.
A kocsmába betévedve
Következőt elregélte:
„Hogy ő fiatal korában
Belekötött egy komába.”
Cigányosan a bor mellett
Hősmeséje imígy terjedt:
„Az a paraszt nem volt ember,
Úgy elvertem, hogy fetrengett.
Lekapván a kalapomat,
Elvertem a barátomat.”
Akkor még Ő gavallér volt,
Hisz kemény kalapot hordott.
Gyenge eszű volt a paraszt,
Úgy állta, mint ló a sarat.”
S míg Ő a százat ütötte,
Paraszt a lőcsöt levette.
Száz kalapért egyet lőccsel
Ütött oda vad erővel.
De a cigány hajtogatja:
„Százat ütött a kalapja,
Míg a paraszt visszaadta
Az elsőt a kocsilőccsel.”
Azóta nincs szerencséje
A cigánynak az életben,
Mert a paraszt kocsilőccsel
Válaszolt a száz ütésre.
Elfáradt már az öreg Nap,
Leesett, hogy fölkel holnap.
Végigfutott az égbolton,
Ragyogott a horizonton.
Elámulva néztem végig,
Hogy fut pályáján az égig.
Felkelt reggel friss erővel,
Birokra kelt az idővel.
Hányadszor eszed ez utat?…
És ez téged még nem untat?
Mért nem fordulsz egyszer vissza?
Szebb időket hoznál vissza.
Sok gyalázat vár még itt rád,
Míg kileheled a párád.
Verejtékes, kopasz fejed,
Háborog az agyvelejed.
Sok jót juttattál már nekünk,
Végig nézted rút életünk.
Fáradt lábbal, kábult fejjel
Mindig hamarább esel el.
Szerencséd, hogy a felhőkkel
Fenn oly gyakran elrejtezel.
Sok csúfságot látnál itt lenn;
Elfutnál tán ijedtedben.
Aggastyán nap, öreg vándor,
Hunyd már be a szempilládat.
Leheld egyszer ki lelkedet,
S ne juttass már több meleget!
Fényedből is csúfot űznek;
Nem örülnek már tenéked.
Még vigyorogsz szent örömmel,
Te ezt bírod türelemmel??
Fáradt lábad térdig kophat,
Ne mutasd vörös arcodat!
Und meg végül ezt az utat,
Más felé rój új utakat!
Mindenütt a földön sárga búzatáblák.
Hullámzanak, várják az aratást.
A nap égetőn tűzött eddig rája,
És érlelte kalászát sárgára.
Kasza-acél pendül, csillan a napfényben,
Aratók érkeztek, kacagva, jókedvben.
Élesre kifenik kaszájuk acélját,
Aztán vágják rendbe az Isten áldását.
Kacagva, dalolva halad a nagy munka,
Kedvét leli benne minden házigazda.
Kopaszra tarolják az öreg föld képét,
Keresztekbe rakják a suhogó kévét.
Sárga kalászokból koszorúkat fonnak,
És a munka után kedvükre mulatnak.
Megszoktuk mi már a meglepetést,
És meglepetés,
Ha nincs esemény
Ezer újdonság, ezer új csoda
Szárnyal ajkunkról
Tova tétova.
Nem katasztrófa száz akasztófa,
Nem rendít már meg
Milliók jaja.
A szörnyű halál közömbös ma már,
Alig ocsúdunk,
Ha jön a vad ár.
Nem fél már senki a puskatustól,
Az élettől félünk,
Nem a haláltól.
Az ördögök közt keressük megváltónk,
Kárhozatunkban
Üdvözülést látunk.
Sodoma, Gomora az emberek sorsa,
Hogyha nem vigyázunk,
Elveszünk a porban.
Ó élet! Ó élet! Gyarló emberélet.
Közeledik immár
A nagy végítélet.
Idegen földön harcoltok megint,
Hagytatok számunkra bánatot és kínt.
Idegen földön magyar érdekekért,
Szentséges hazánkért, régi hírünkért.
Verjétek, űzzétek a bitangokat,
Többé ne bántsák drága honunkat!
Idegen fejekből rakjuk máglyátok,
Hazug szívüket arra dobjátok!
Minden magyarért száz idegennel
Vágjatok vissza kint idegenben.
Bátorságtokat ragyogtassátok,
Vakítsatok el sok rossz barátot.
Szóljon az ágyú, robbanjon a bomba,
Ezer bombázót a romhalomra.
Csak összetartás legyen veletek,
S Krisztus vezesse lépteiteket.
Végigküzdöttem a hetet:
Pihenhetek Talán egyet.
Hétköznapok fáradtságát
Feledve, ülöm az Úr napját.
Mily édes érzés ez nekem,
Hogy ezt tenéked szentelem.
Isten,- ki ezt így rendeléd
Templomban borulok eléd.
Lelkemen jó érzés fut át
Színed előtt örök Atyám.
Te adsz erőt az új hétre,
Vígságot és egészséget.
Lelkem pihent egy napon át
És kívánja az új munkát.
Bölcs kezeddel intézed ezt,
Fölvidítod a lelkeket.
Eszembe jutott egy ének,
Azt leírtam most tinéktek.
Csevegő pacsirta dalolta,
Én meg utána daloltam.
„Milyen jó a madaraknak,
Rejtett helyen fészket raknak.
Színe védi, föld elrejti”
A pacsirta így énekli.
Csavarvonalban ment égnek
És ott dalolt a felhőknek.
Istenét dicsérte egyre,
Ki őt ily jómódba tette.
„Lenn alattam, lenn a földön,
Ember küszköd a göröngyön.
És a gyönyört nem ismeri”
Miként madaram énekli.
„Hosszú éltük, mint a nádszál,
Fejükre is mennyi gond száll.
A madárnak, a madárnak
Nincsen gondja a világgal.
Rövid életű a madár,
Akár a csalfa délibáb.
Mégis sok jóban van része:
Két hazája,….két vidéke.
„Nem vágyódik, nem törekszik,
Lassan,…vígan megöregszik,
És elszáll a szép élete,
Mint a harmat tiszta könnye.”
„Hány embernek a világba,
Szabad a gyeplője szára.
Szabad szájjal, víg élettel
Fut a csúfos végzetébe.”
„A madárnak nincsen gondja,
Merész álma, aggodalma.
Míg az ember sokat akar
Kezében meg mi sem marad.”
Nem voltam soha szent,
de falurossza sem.
Nem öltem meg senkit,
engem sem vert meg szem.
Ha kurjantó kedvem
támadt néhanapján,
félrecsaptam vígan
sárga strici-sapkám,
és úgy kurjantottam.
Ha fütyölnöm kellett,
nem fékeztem számat.
Széles, boroskedvűn
félrehúztam számat,
és belekürtöltem
e komor világba,
hogy amerre jártam,
még a nagy csendben is
bolond lárma támadt.
Ha bántott valaki:
semmiházi, senki,
kitátottam számat
kapu-szélességre,
s a hangos becsmérlőt
felöltöttem bátran
nyelvemnek hegyére,
s úgy pörgött a nyelvem,
hogy az ellenségem
majdcsak le nem nyeltem.
Mikor kedvem támadt
legényes életre,
csókot kamatozó
futó szerelemre,
nem féltem senkitől,
nem voltam szemérmes,
csúnyának is mondtam:
„Oh, maga be édes!”
Mégsem vagyok férges.
Volt bolond jókedvem
sokszor, nem is néha,
mikor minden tettem
őrültség és móka;
álszentek csóválták
rosszallón fejüket,
tüntetőn befogták
nagy lapát-fülüket;
a jókedv nem süket.
Hódoltam az Istent,
mások kinevettek.
Kocsmatársaimból
mind bölcs bírák lettek,
és szörnyen mulattak,
hogy térdemen állok,
hogy imát mormolva
kereszteket hányok;
nem bánt a mókátok.
Átkozódva ittam
a kocsmák aljában,
mellverve, bűnbánón
is mea culpáztam.
Sokszor én magam is
magam megvetettem,
mások előtt bohóc,
kézlegyintés lettem;
ez mind az én tettem.
/1949./
Nem is fájna énnékem semmi,
ha ma vagy holnap menni kéne:
nem lennék búsabb, se merengőbb,
könyörögve nem esnék térdre.
Nem sajnálnék itt hagyni semmit.
(Hisz nekem semmim sem volt soha.)
S azt a semmit, ami enyém volt
Sajnálat nélkül vetném sutba.
Talán, még egy furcsa, szép nótát
eldalolnék a búcsúzásra,
hogy a szíve egy pillanatig
minden élőnek szúrón fájna.
Büszke, gőgös pogányként mennék:
füttyös, dalos, bokázó kedvvel,
ha egyszer már leszámolhatnék
magammal és az emberekkel.
Úgy mennék el, mint akinek nincs
egy garasa, se adóssága,
de büszke, mert önként indul,
és bátran indul a halálba.
/Kaposvár, 1944./
